Gondolatok a megpihentekről

Az egész országban, a mostani napokban jönnek, mennek az emberek távolban levő szeretteik sírjához, hogy azokat virággal halmozzák el. Egy alkalom az ünnep arra is, hogy találkozzanak régi rokonaikkal, ismerőseikkel.

Sokan meghatódva, fájó szívvel járják körül szeretteik pihenő helyeit, elcsendesedve „beszélgetnek magukban velük”, felelevenítve a közös emlékeket, az együtt töltött szép és nehéz időket. Akik évközben is rendesen ápolják hozzátartozóik pihenőhelyét, nyugodt lélekkel rakosgatják virágaikat. Mások, kik az „ünnep” okán jöttek, igyekeznek, az elhagyott sírokat rendbe tenni, ezzel is nyugtatva lelkiismeretüket. Láthatunk olyan sírokat is, melyeket egész évben elhanyagoltak, s most sem rendezget rajtuk senki sem. Lehet, hogy már a hozzátartozók is valahol egy hasonló helyen pihennek? Ez egyáltalán nem biztos. Döntő részben inkább a hanyagság, vagy „idő- hiány”-ra hivatkozva –igyekeznek ezt a békés helyet lehetőleg elfelejteni.

Pedig szeretteink sírhelyére is olyan gondunk kellene  legyen, mint az otthoni virágos
kertünkre. Ez is a saját tulajdonunk. S csak úgy lehetünk nyugodtak, ha ugyan úgy tisztán tartjuk, mint más tulajdonunkat. Szeretetünket nem a drága sírkövek fogják mutatni, hanem a rendszeres, szeretetteljes gondozása betegeinknek, s ha megpihentek -  nyughelyüknek. A teljesen lefedett sírokra igen kevés gondot kell fordítani, de mégis jóleső érzés, ha azokra is virágokat rakunk.

A pihenőhely mellett állva végig pörög előttünk szerettünk élete,  vagy talán a saját
életünk  kezdete, s a vége is?

Mennyire jó látni, mikor a boldog Apuka ragyogó szemmel mondja gyermeke világra jöttével való tapasztalatait. Sugárzó arccal fejti ki, hogy fogta vajúdó felesége kezét, hogy simogatta izzadó homlokát, s mennyire igyekezett könnyíteni fájdalmát. Milyen érzése volt, mikor karjaiba vehette gyermekét, s tette felesége mellére.

Az ember életében a legnagyobb események közé tartozik a születése, s a megpihenése, meghalása. A születésünknél sokan vannak „körülöttünk”, segítenek, várnak. Nincs különösebb probléma velünk, a szülés fizikai fájdalma elviselhető, az elkövetkező, nagy öröm, a várva-várt kis emberke megpillantásának a várakozásában. Igaz, ekkor aggódunk is két személyért, az anyáért és a kis jövevényért. Most van életünk boldog kezdete. Telnek az évek, évtizedek, s kevés ember gondol élete végére. Pedig bölcs Salamon által intve vagyunk: „Emlékezzél a te Teremtődről a te ifjúságodnak idején, míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” Prédikátorok 12, 3.

S most jön a komoly kérdés: Ki lesz mellettünk életünk végén??

Ha születésünknél sokan vártak bennünket, mennyire jó, ha körülöttünk vannak szeretteink, mikor – talán nagy szenvedések között – pihenünk meg. Nem idegeneknek, nem fizetett egyéneknek, hanem azoknak, akik fontosak voltak nekünk, akikért éltünk. A  hátramaradottaknak szól ez a – részemre régen ismert -  igen bölcs mondás

„Tedd boldoggá szüleid  idős  napjait,  életüknek végét, mint ahogy ők tették Veled  születésedkor a te életed kezdetén. „   El lehet gondolkozni a következő versen:

KÉSŐI  BÁNAT

Ott áll az ifjú csendesen, A néma sírhantok között,                                                             
Eddig könnyelmű szívébe,  most keserves  bánat költözött.
Néhány éve már nem látta, Anyját, kit hűtlen elhagyatott,                                                        
S visszatérve, a kis szobát, és az  emlékét érte ott.
Óva  ínté sokszor őt, Meg-megcsókolta homlokát,                                                                
De ő makacs volt és gonosz, megvetette hívó szavát.
Majd megunva a nevelést, Összepakolta holmiját                                                           
S illetlenül kigúnyolva,  elhagyta a zokogó  anyját.
Ment, rohant a bűnök útján, Jövőről nem gondolkozott,                                                           
S fájó szívével az anya, csak gyászolt, és  imádkozott.
Óh, ha tudnám, hova ment, még egyszer megkérném őt,                                                   
Talán sikerülne minden, de már szívem   gyengül, s csügged.
Számtalan forró könnyel így kesergett a jó anya,                                                             
Ezalatt züllött, vétkezett, Nagy messze kóbórgo fia.
S egy hajnalon, mikor másnak, „Feljő a napja, az övé lement.                                      
„Édes Fiam” sóhajtással, Letette  ezt a keresztet.
Hívő imát a jó Isten minden időben meghallgat,                                                               
Csak győzelmet a könyörgő, nem mind éltében  arat.
Itt sem hull a föld porára az anyának kiáltása,                                                                    
Fia sorsa, nagy próbája Segítség a jobbulásra.
Jóságos Isten, Ég Ura, Hallgasd meg hívő imámat,                                                         
Mentsd meg, akárhol is legyen, Az én tévelygő fiamat.
A szenvedés mohó tűzében, Megtisztul, megjavul a lelke.                                                        Krisztusnak áldott vérében, Békéjét,  üdvét meglelte.
Hívő leszek  mindhalálig, hogy majd viszontláthassalak,                                                      
Hogy az öröklét honába, Mint Te, Anyám, odajussak.
Siet haza örömével, Mily boldog lesz most az Anya,                                                         
Ha imája gyümölcseként, megtért Fiát  hívőként látja.
De mint anya nem élvezte megtérésének gyümölcsét,
Megtagadta  az Úr őtőle a legnagyobb hit-örömét!
Most ott zokog a fejfánál, „Édesanyám, csak egyet szólj"
Örülj csak egy pillanatig, egy rövid szóban válaszolj!
Néma e hant, de oly hangos, s a lelkében a fájdalom,                                                        
Imát rebeg, s fogadást  tesz: „Anyám, követlek utadon!”
Gyermek! Tiszteljed a SZŰLŐT!  Tiszteld atyád és anyádat!                                                  
Mert ha már hant takarja őt,  Késő akkor minden bánat!
.......................

Sokan – bár látják, hogy nincs már semmi kilátás szeretteik gyógyulásához,  bevitetik  a kórházba, hogy  idegenek között rövid órák múlva távozzon az élők sorából. Éljük bele magunkat a haldokló helyzetében! Legyünk most is mellette, hagyjuk a saját ágyában, megszokott környezetében megpihenni szerettünket.
Szeretettel még segítségükre is lehetünk, hogyan ?

Talán van már nyolc éve is, mikor Kassáról keresett fel egy mérnöknő tanácsot kérni betegségével kapcsolatban. Lelki problémái között, pár hónapja elvesztett Édesapjáról is sokat beszélt. Ma is csodálom egyenes őszinteségét, ahogy Édesapja utolsó napjait megkönnyítette nagy szeretetével.
Apja hosszú ideje nagy szenvedéseket élt át, s eljött az a pillanat, mikor úgy gondolta, szeretne beszélni családtagjaival. Mikor mellette voltak, szenvedései közepette, hol hagyatkozott, hol szenvedéseiről beszélt, váltakoztatva ideje rövidségével. Leánya meghatottan hallgatta, s minden szavára nagyon figyelve nyugtatta Édesapját: „Apukám erre az időre készültél már hetek óta fájdalmaidban: a megpihenésre. Mindig mondtad. ez az élet rendje, s kérlek nyugodtan fogadd most el azt, hogy Neked is eljött ez a pillanat. Minden hagyatkozásában, ha el-el akadt, segített hogy befejezhesse. – Te mindig azt mondtad gyermekkoromtól kezdve mikor családunk egy-egy tagját elvesztettük: „Nyugodjatok meg gyerekek, fogadjátok el e fájdalmas eseményt. Szeretettel őrizzétek meg emlékét, de neki már egy megváltás volt a megpihenés. A jó Isten nagyon kegyelmes volt hozzá, hogy már nem kell többet szenvednie.” Volt még ereje elmondani azt, amit még szeretett volna ideje lejárta előtt.

Nagyon meghatott ennek az asszonykának a mélységes szeretettel való segítése édesapjának megpihenéséhez. Apja is nyugodtabban pihent meg, s ő is szeretetben tudta elfogadni a változhatatlant. Anyjával együtt minden idejüket  az utolsó pillanatig az apjával töltötték. S ez többet ért mindegyikőjüknek, az életben mindennél.

Idős napjainkig mindannyian álltunk már szeretteink beteg ágya mellett, s naponta láttuk a reményt szemében, mely legtöbbjüknél azt „mondta”: ugye meggyógyulok még? Majd minden nap mentem a gyulai kórházba Édesanyámat látogatni. Az ajtó előtt kipotyogtak a könnyeim, de mire az ágyához értem, mosolyogva beszélgettem Vele.

Soha nem felejtem el, mikor egy ilyen látogatásomkor azt mondta: „úgy szeretnék még élni”. Majd máskor: „nyugodtan meghalnék, ha nem lennél egyedül.” Én,  egy pillanatig nem is gondoltam arra, hogy meg fog halni, mondtam: „A jó Isten megsegíti és meg fog gyógyulni.” Hazavitele után még hat hétig élt,  de előtte este sem „értettem” az orvos szavát, mikor ki kísértem: „Emberileg mindent megtettünk, amit tudtunk.” Másnap délelőtt úgy beszélt volna még, odahajoltunk a fülünket a szája fölé tartva, de szavaiból semmit nem értettünk. Délután megpihent. Később, sokszor gondoltam az orvos szavára, de a remény teljesen elvette józan gondolkodásomat. Soha nem tudtuk meg, hogy Édesanyám mit akart még mondani. Mindig sajnálom,  hogy  ha még előbb mondani akart valamit,   valaki mindig „beleszorította  a szót”, azzal az áltatással, hogy meg fog gyógyulni.  Tudom, lelkének sokkal jobb lett volna,  ha mindent elmondhatott volna, ami a szívében volt.

Édesapám súlyos májdaganatával, hazavitele után orvosunk még 8-10 hónapra gondolta életét. Egy hónap múlva, munkahelyi szombat  problémám miatt 250 km-re, mentem dolgozni. Két hét múlva, vasárnap reggel hat előtt értem házunkba. Édesanyám elébem jött, s mondta: „Apád meg fog halni”. Szaladtam az orvoshoz, jött is rögtön, egy injekciót adott neki. Édesapám már 8 óra előtt megpihent. Ma is emlékszem, hogy halála előtt egy óránk sem volt a „beszélgetésre”, de Ö röviden mindenben hagyatkozott nekem. A döbbenettől mélyen hallgattam, s örülök, hogy hallgattam, s hagytam, hogy kibeszélje magát. Nyugodtan, tudatosan, hátára feküdt, „kiegyenesítette magát,” s megpihent.
 
Mi által tudja az ember életében is nyugodtabban vinni életét? Az ima segítségével, az Istennel való szoros kapcsolat által. Miért nem pihen meg minden  ember  egyformán?  Egy orvosi  „kísérletet”  szeretnék itt leírni

Öt orvos komoly vizsgálatot végzett haldokló embereken. A vizsgálat tárgya: mi megy végbe az emberi agyban a halálba való átmenetkor? Agyrákos nő volt az egyik kiválasztott, aki szellemileg és lelkileg teljesen normális, feltűnően szeretetreméltó vidámsággal viselte a testi fájdalmait. Mindannyian tudták, hogy egy személyes Megváltó Jézus Krisztusban vetett hitben él.
Röviddel halála előtt egy érzékeny felvevő készüléket állítottak fel szobájában, mely mutatta: mi játszódik le a beteg agyában. Ágya fölé egy kis mikrofont tettek, hogy hallhassák: miről beszélne, ha magáról még egyáltalán életjelt adna.
A szomszédos helyiségbe mentek. Belső feszültséggel megszállottan álltak készülékeik előtt. A mutató a nullán állt, s pozitív és negatív irányban is 500-500 fokig ki tudott mozdulni. Először 9 foknál állt a pozitív irányba. Hirtelen imádkozásra figyeltek fel. Az asszony Istent dicsőítve kérte, hogy bocsásson meg minden embernek, aki hozzá igaztalan volt, a folytatta: „Tudom, hogy Te vagy minden teremtményednek egyetlen megbízható erőforrása, és az is maradsz. Köszönöm azt a sok erőt, mellyel egy életen át hordoztál, s azért a bizonyosságért, hogy Jézus tulajdona lehetettem. Szeretetem irántad szenvedéseim által nem ingott meg. Hiszem, hogy Jézus Krisztus vérében minden bűnömre bocsánatot nyertem, s örülök, hogy nemsokára megpihenhetek.
Ekkor a műszer az 500 fokra billent a pozitív oldalon A sugárzó energia a skála értékét túlhaladta: a mutatót csak a kis határütköző akadályozta meg az emelkedésben
A vizsgálatot az öt tudós tovább folytatta.
A másik kiválasztott majdhogy nem elmebajos volt. A nővérhez, aki ápolta, szidalmakkal és átkozódásokkal viszonyult. S szokása szerint, eközben gyalázta Isten nevét, káromolva azt.
Feszülten figyelték a műszereket. Döbbenve látták hogy a mutató a negatív irányba elérve az 500 fokot, felcsapódik a határütközőig! Műszeres mérésekkel megállapították, hogy mi megy végbe az ember agyában, ha a Tízparancsolatból egyet is megszeg. Sikerült tudományos úton is bebizonyítani Isten pozitív erejét, valamint az ellene működés erejét is az emberben.
Világosság derült arra, hogy az, az ember, aki az életét Isten parancsai szerint rendezi el, s Vele állandó kapcsolatban áll, az sugározza magából Isten erejét. De ha valaki szembeszegül Isten parancsolataival, az a negatív erőt sugározza magából.

Az egyik tudósban az istentelen világnézete kezdett összeomolni. Mégis csak kell Istennek lennie, aki képes az üzenetet fogadni, melyet az ima által küldenek hozzá. Úgy érezte magát, mint aki személyesen Isten orcája előtt áll. Eddigi hitetlensége teljesen nevetségessé vált előtte. Többé nem zárta el szívét a teljes igazság elől. Így lett belőle Jézus boldog tanítványa, s amit haldokló asszonynál megtapasztalt, Ö is úgy hitt Jézusban, mint személyes Megváltójában.
Visszaemlékezve az asszonyra, megállapították, hogy az imádkozó haldokló agyveleje olyan erőt fejtett ki, amely 55-ször volt erősebb, mint a rádióadásnak a világmindenségbe való kisugárzása.
Befejezésül leírom: Egész életemben az IMA volt az erősségem, mely hittel felszállt, s az a boldog tapasztalat, hogy Istennél meghallgatásra találtam.
    Pál apostol így tanított: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.„  I.Korinth. 15,19.
Tehát, van egy másik élet a Krisztusban. Dániel prófétának maga az Úr azt mondta: „Te pedig menj el a vég felé; és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén.” Dániel 12,13.  Mit kell értenünk azon szó alatt: „nyugszol”? A nyugvás alatt nem teszünk semmit, sem fizikailag, sem értelmileg. Pihenünk.
Bölcs Salamon által erre tanít bennünket az Úr a 9, 7-8 és a 12 versében: „Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé; mivelhogy emlékezetök elfelejtetett. Mind szeretetök, mind gyűlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett; és többé semmi részök nincs semmi dologban, a mely a nap alatt történik. Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, a hová menendő vagy.”

A virágokkal díszített temetők kapuján mindenhol ez a felirat áll: Feltámadunk. Vajon amikor a kapun átlépnek, elgondolkodnak a felírat komoly tartalmán? Nem merném leírni, hogy igen. Miért?
Egy dunántúli nagyközségben többször tartottam előadást, s egy kedves asszony ajánlotta fel hajlékát a pihenésre. Sokat beszélgettünk késő este az előadásról hazatérve. Láttam, hogy a maguk hitét komolyan veszik.

Évek múlva az asszonyka telefonon időpontot kért, hogy betegségét megbeszélje velem. Nemsokára eljött hozzám, betegségével kapcsolatban mindent megbeszéltünk, minden tanácsomat leírtam neki. Majd tovább folytattuk diskurzusunkat, természetesen többször elhangzott Tőle és tőlem is, hogy elcsüggedni nem szabad, mert a jó Isten szeret bennünket, segít, abban, amit kérünk tőle. Az élet vége is szóba került, s valamire mondtam, hogy majd a feltámadáskor. Erre Ő azt kérdezte tőlem: „Te hiszel a feltámadásban?” Nagyon meglepett a kérdése, de feleltem: „Igen.”
Meglepetésemet nem rejtettem véka alá, és mondtam neki, valamit nem értek. Mikor nálatok voltam, teljesen meg voltam győződve, hogy te minden nap elimádkozod a „Hiszek egy” imát, melynek végén ott van: „hisszük testünk feltámadását, hisszük az örök  életet.” S most úgy érzem, hogy Te nem hiszel a feltámadásban, igaz?  „Igen, - felelte soha nem gondolkoztam komolyan el rajta.”
Jézus maga a János evangéliuma 6 részében háromszor is mondja: „feltámasztom azt az utolsó napon” (39.40.44. versekben.) A 11, rész 24 versben Mária is erre utal, mikor mondja Lázárral kapcsolatban: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon.” Hiszem, hogy így lesz, mindenki feltámad.  
    A pünkösdi ünnep kielemzésénél olvashattuk: Jézus csodálatos szeretettel vigasztalta tanítványait: „Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövők és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” János ev. 14, 2-3.v.

Csodálatos szeretet kinyilvánítása, ez az ígéret nekünk is szól, nemcsak a tanítványoknak. Jézus minden embernek felajánlja, hogy helyet készít neki a dicső mennyei otthonban. Akik külföldi országokba utaztak, megtapasztalhatták, hogy megérkezéskor „vizsgálaton kell keresztül menjenek”. Betartották-e mindazokat a feltételeket, melyeket az adott ország megkövetel?
Pl. Ausztráliába megérkezve, mivel az otthon bepakolt mandarinból egy megmaradt, csomagom átvizsgálásakor elvették. Egy szót sem szólhattam. Így lesz ez Jézus eljövetelekor is, amint meg van írva: „Ímé eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja Őt.” Jelenések 1, 7. Gyermekkoromban úgy tanultam: A tíz parancsolat tüzes betűkkel meg fog jelenni  az égen, melyről  szemét senki nem fogja tudni levenni. Olvassa, s önmagát fogja megítélni. Ö maga belátja, -megfelelt, vagy sem az előre ismertetett feltételeknek. János apostolt idézem: „Boldogok, a kik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba.” Jelenések 22, 14.

Gyermekkoromban alig lehetett Bibliát kapni. A jó Isten elhozta a mai vallásszabadságot, ma mindenki úgy olvashatja, s akkor, amikor akarja. Minden szavában megismerheti a jó Isten akaratát, s azt a feltételt, amelynek betartása által egykor a mennyei Jeruzsálem lakója lehessen. Mindenki önmaga dönt örök sorsa felett, hogy méltó lesz-e az elkészített helyre?
Részemre nagyon kedves verset szeretném, ha most elolvasnák:

A TE HELYED:
Hová az Isten állított, bizonnyal az a Te helyed,
Csak ott lehet Ő pajzsod, ott lehet mindig Veled.
Áldást, ha kíván adni rád, e földön szerte nem keres,
Csak ott saját kis helyeden, s jaj Neked, ha az üres.
 
Álld meg hát híven helyedet, akármíly súlyos a kereszt,
S ha tűz próbálja hitedet, ne óhajtsd elkerülni ezt.
Ne vágyj sóvárgva más felé, ha tán helyed igénytelen,
Dicsérd az Urat éppen ott, az elrejtett kicsiny helyen.

Amit mulasztasz, úgy lehet elhagyván a magad helyét,
Az tán áldástól fosztja meg Istennek egy más gyermekét.
Gondold meg jól, a Te helyed, Te töltheted be senki más,
Az Úr rád bízta, s Ö vele, Tied lesz majd a számadás.

Fogadd naponként e helyet, mint Istened ajándékát,
Ne szőj magad más terveket, add őket mind az Úrnak át.
Győzelmet akkor ád csupán, imád csak úgy hallgatja meg,
Ha mint az Ő hű harcosa, el nem hagyod az őrhelyet.

Halálig légy hű, s igaz, úgy nyersz majd égi koronát,
Benned az Úr, ha hű maradsz, megdicsőítheti magát,
Örvendve töltsd be tisztedet, boldog reménnyel várd Urad,
Hadd lássák azt meg mindenek, hogy Ö békét és üdvöd ad.

S ha majd királyod megjelen, e földön szerte nem keres,
Csak ott saját kis helyeden, s örvendve lássa nem üres.
Óh,  boldog nap számodra az, ha itt helyeden megtalált
Magával visz a mennybe fel, s a trónon Néked helyet ád.

(A Hit, Remény, Szeretet c. verses könyvemből)

Csak ez lehet a vágyunk, hogy  az Úr, mikor  jön   elkészülve a  helyünkön találhasson,  s egy örök élettel Jézus vére és érdeme által megajándékozhasson bennünket.

Sok szeretettel:            
Feketéné Bokor Katalin