"Otthontár magazin" Kezdődik az iskola! Jó tanácsok Feketéné Bokor Katalintól

A tanárok már augusztus közepétől végzik a kezdéshez szükséges előkészületeket, s azok, akik újabb osztályokban, vagy elsősök között fognak tanítani, még nagyobb kihívásoknak néznek elébe.

 Az iskolai Szabályok, az iskola álláspontját képviselik, de alapelveik tartalmaznak kitételeket, a tanulókkal kapcsolatban is. A tanulóknak ismerniük kell, először is a kötelezettségeiket, de ugyanakkor a jogaikat is. Legtöbbször az előbbiekről megfeledkeznek, jogaikat viszont duplán szeretnék érvényesíteni, egészen a követelőzésekig, fenyegetőzésekig, vagy, amint láthattuk a médián keresztül, ma már a tettlegességig is. Ha a tanulók meggyőződnek az iskolai szabályok jogosságáról és arról, hogy az érdekeiket is képviselik, lehetőség nyílik arra, hogy felelősség- gel engedelmeskedjenek azoknak. A jól megfontolt szabályok elrendelése, és azok betartására és betarttatására irányuló munka nagyfokú elhívatottságot, türelmet, határozottságot és kitartó nevelőmunkát igényel, az iskola részéről. De ha egyszer elrendeltek valamit, azt véghez is kell vinni! A fiatalokban tudatosítani kell, hogy a szabály, az szabály, változtathatatlan, és akkor kénytelenek elismerni, és alkalmazkodni hozzájuk.

  Az elnéző magatartás felébreszti bennük a megszegés vágyát, és egy bizonyos fokú bizonytalanságot kelt, aminek eredménye, nyugtalanság, ingerlékenység és fegyelmezetlenség. Sem a tanító, sem a szülő, aki szívén viseli a gondjaira bízott gyermekek nevelését, nem lehet megalkuvó,a gyermekek dacos makacssága iránt, vagy bármely olyan megnyilvánulással, amely szembeszállna tekintélyükkel. Tudniuk kell kezelni azokat a helyzeteket, amikor kibúvót és ürügyet keresnek az engedelmesség elől.

  A tanároknak, nevelőknek fel kell készülniük arra, hogy különböző jellemű, konok, makacs szívekkel is fognak találkozni.

 Az, ami valamikor „parancs”-t jelentette a családban a szülők, iskolában a tanárok részéről, kinőtte régi formáját és sokat változott a kivitelezhetőségén. A mai ifjak, nehezen fogadják el azt, ha valaki parancsolni akar nekik, ezért megoldásához szükség van arra, hogy mindig az egyéni tulajdonságok, jellemek ismeretében személyhez kötött érdekeltség, lehetőleg építőjelleggel, legyen az alapja az elvárásnak, és akkor az engedelmesség is könnyebben jön.

 Amikor a szülő vagy tanító türelmetlenné válik, s úgy érzi, hogy helytelenül intene, inkább hallgasson. Ilyenkor a hallgatásban csodálatos erő rejlik. A dorgálás akkor éri el igazi célját, ha a rossz cselekedet elkövetőjét hibájának belátására vezeti, s akaratát megfeszíti a hiba helyesbítése érdekében. Utaljon Jézusra, aki mindenkinek, ki megbánja és elhagyja bűneit, megbocsát, s Ő is bocsásson meg tanítványának. Ébresszen reményt a szívében, hogy megtudja őrizni önbecsülését, és bátorságát. Jobb kérni, mint parancsolni, mert annak, akit így megkértek valamire, alkalma van arra, hogy hűségesnek bizonyuljon. Engedelmessége nem a kényszernek, hanem saját szabad választásának lesz az eredménye.

 Meg kell értetnünk fiataljainkkal az akarat igazi erejét! Nagy hiba az a törekvés, hogy megtörjük akaratukat. Ezzel az isteni ajándékkal nagy felelősség jár. Az akarat az emberi természetet uraló hatalom, döntésének, vagy választásának képessége. Minden értelemmel bíró emberi lénynek hatalma van arra, hogy a helyeset, a jót válassza. Őrizzétek meg az akarat erejét, mert az élet nagy harcaiban szükség lesz rá. Az akarat helytelen letörése, nagyfokú kisebbségi érzést, akaratgyengeséget fog kialakítani.

  A hozzám forduló betegek között igen sok a tanár, tanító, s olyanok is, kik Gyógypedagógusok. Budapesten, egy ilyen iskolában, volt alkalmam előadást tartani. Láttam a különböző lányokat, fiúkat mondhatni közelről. 10-16 éves körüliek voltak, s a szívembe nyílalt a fájdalom, mikor éreztem, hogy némelyiküket mennyire nehéz valamilyen foglalkozásba, érdeklődésbe, dologba belevonni. Van, aki állandó foglalkozást igényel, leköt egy tanárt.

 Úgy érzem a mai világban, nagyon nehéz munkája van a nevelőknek, tanároknak, de a csökkent szellemi képességgel élő gyerekek még több munkát adnak. A jó kapcsolatot kialakítani tudó tanárnak naponta lehetnek sikerélményei, a rosszul viselkedő gyerekek között is. A gyógypedagógusnak, ha már van olyan nap, mikor „nyugodtabbak”, engedékenyebbek tanulói, már az is sikerélményt jelent.

  Itt eszembe jutott Thome Antonio szavai: Az egészséget nem lehet pénzen megvásárolni. Erről itt nagyon meggyőződhettem. Ebben az iskolában igazán „nagy emberek” gyermekei is megtalálhatók. A család anyagi háttere minden lehetőséget megadhatna számukra, hogy meggyógyítsák őket, ha a betegségük csak fizikai állapotukat érintené. De értelmi állapotukban való előrehaladást, - ami nem saját hibájukból ered - pénzzel, nem lehet kiváltani.

  Itt a tanároknak, jobban, mint bárhol, nagyon fontos, hogy munkájukat, gondjaikra bízott gyermekeket nagyon szeressék. Elhivatottságból, s nem kötelességből, s Jézustól kapott szeretettel végezzék. Az igazi győzelem csak Isten segítségével, sok imával érhető el. Hittel kérjék az erőt nap, mint nap Istentől, s ő meghallgatja, s megsegíti, s meg is áldja őket. S a legkisebb eredményeknek is örülve végezzék munkájukat.

 Nagyobb gyermekek már készítik az iskolatáskát, csomagolják a megvásárolt füzeteket, könyveket. Édesanyjukkal együtt nézegetik ruháikat, mi az, ami még „elmegy” a következő tanévben is, melyek azok melyeket kinőttek, vagy már igen kopottak, s nem szeretnék tovább hordani.

 Az a szülő, aki a táborozás, kirándulás után valamilyen munkát is tudott szerezni gyermekének, most örömmel vásárol, hiszen a gyerek „már saját keresetéből veszi meg a szükséges ruhákat.” Öröm ez a fiatalnak is, és megismeri a pénz értékét. Hiszen már elég nagy ahhoz, hogy belássa mennyire drága minden, s örül, hogy ebben is tudott segíteni szüleinek.

 Ilyenkor nagyon is meglátszik, melyik családnál gondolt előre a családfő, az Apa, s az Édesanya is. Hiszen beosztva havi keresetüket, igyekeztek félretenni az őszi beiskolázásra is, előre nem látható kiadásokra. Nem csak a ruhákat, cipőket, stb. kell kiegészíteni.

 Ezért ott, ahol már megszokott, hogy előre tervezve éljék napjaikat, nincsenek nagy gondok. Csak időpontot kell egyeztetni, talán újból szabadságot kivenni, hogy a bevásárlás megtörténhessen.

 Többszöri külföldi utamon – más - más földrészeken - azt tapasztaltam, hogy az iskolásokat meg lehetett különböztetni egyenruhájukról. Minden iskolának, más-más színű ruhája volt, természetesen színben, agyagban egyforma a fiúknak-lányoknak. Lányokat csak szoknyában láttam. Nagyon jónak tartom. Nincs semmiféle öltözködési versengés, nem tudni senkiről, hogy milyen anyagiakkal rendelkeznek szülei. Hajviseletükben sem lehettek feltűnők. Nyugodtan leírom, hogy öltözködésükkel összefügg az összetartozás érzés is.

 Bár nem jártam bent az iskolákban, de lemerem írni, hogy tanárnőik is sokkal szolidabban öltözködtek, mint nálunk, vagy máshol. Ez így a helyes. A felnőtt, a tanár viselkedése, ruházata, legyen példaszerű tanítványai előtt. Így várható el a tanítvány elfogadható viselkedése.

 Szemlélet által változunk át. Ahogyan kicsi korunkban tekintünk szüleinkre, s tanítóinkra, mi is olyanok szeretnénk lenni. Ezért mennyire fontos, hogy kellően megfontolja minden szülő, tanár, vagy nevelő öltözködési módját, beszédmodorát, munkájához való hozzáállását, mert a gyermekek mind - mind azt akarják utánozni.

 Az is lényeges, hogy a szülők és tanítók, tanárok, nevelők között jó kapcsolat alakuljon ki. Ha azt tapasztalja a gyermek, hogy szülei tiszteletben tartják tanáraikat, s őszintén bíznak egymásban, ő is ilyen viszonyt igyekszik kialakítani velük. Mindenkinek könnyebb lesz az együttműködés a tanév alatt.

 „Bene doct, qui bene distinguit = Jól tanít, aki jól tud megkülönböztetni.

 Nagyon tetszik nekem ez a meghatározás. Egy nevelőnek mindig képeznie kell önmagát, hogy másokat tanítani tudjon. Módszerei nagyon jók lehetnek, ha látja melyik diákjához milyen kulcs való, melyiknek milyen képessége, vagy hiánya van. Melyiket mire kell serkenteni, vagy éppenséggel inteni.

 A tanítók képzésének szükségességét azonban sokan nem ismerik fel, így azt sem, hogy a hangsúly a felkészültségen, a minőségen van. Aki méltányolja az ifjúság nevelésével járó felelősséget, az megérti, hogy a tudományos és irodalmi jellegű felkészültség egyedül nem elég a tanítónak. Mélyebb, alaposabb képesítésre van szüksége, mint a szaktárgyak ismerete nyújthat. Nem csak értelmi képességekkel, hanem széles látókörrel is kell bírnia; nemcsak nagylelkűnek, hanem nemes szívűnek is kell lennie! De legfontosabb, hogy szeresse a gyerekeket.

 Minden tanító számára nélkülözhetetlen a jó Isten által adott alapelvek ismerete és elfogadása, mert uralkodó hatalommá kell lenniük saját életükben is. Gyakorlati életükben nélkülözhetetlen a tapasztalat. Rend, alaposság, pontosság, önuralom, derűs hangulat, kiegyensúlyozott vérmérséklet, önfeláldozás, feddhetetlenség, udvariasság lényeges tulajdonságok mindnyájunk számára.

 Mivel nagyon sok silány jellemű, és erkölcsileg alapozatlan ember veszi körül az ifjúságot, egyre szükségesebb, hogy a tanító szavai, eljárásai és magatartása azt szemléltessék, ami nemes és igaz. A gyermekek gyorsan felfedezik a színlelést vagy egyéb gyengeségeket és hibákat. Csak akkor gyakorolhat maradandó befolyást a jóra, ha ő is cselekszi azokat a tanítványaival való mindennapi kapcsolatában.

 A tanító munkájának eredményessége nem annyira teljesítmé- nyének mennyiségétől függ, hanem a kitűzött cél színvonalától, amit el akar érni. Az igazi tanító nem elégszik meg átlagos gondolatokkal, rest értelemmel, laza emlékezőtehetséggel. Állandóan magasabb teljesítményekre és jobb módszerekre törekszik. Élete folyamatos növekedés. Az ilyen tanító munkájában elevenség, felüdítő erő van, amely lelkesíti tanítványait is.

 A tanító gondjaira bízott gyermekek nagyon különböznek egymástól természetükben, szokásaikban és nevelésükben. A tanító ébressze őket felelősségük tudatára. A tanító a hibák sikeres kiküszöbölése érdekében rokonszenvvel, szeretettel és belátással kezdjen a tanítványaiban megnyilvánuló hibák és tévedések okainak feltárásához tapintat, ügyesség, türelem és szilárdság szükséges ahhoz, hogy mindegyik tanítványának segítséget tudjon nyújtani. Az ingadozót és a kényelemszeretőt az ilyen segítség és bátorítás nagyobb igyekezetre serkenti; a csüggedtek számára rokonszenvet és megbecsülést jelent, amely felkelti bizalmát és erőfeszítését.

 Az ifjúság megérzi, hogy a tanító bízik benne, és csak kevesen lesznek, akik nem akarnak majd méltónak bizonyulni a bizalomra. A gyermekek, és ifjak javára szolgál a bizalom és az eredmény elismerése.

 Elnézést kell kérjek a kedves Szülőktől, hogy nagyon meglepődve, szinte megdöbbenve hallgatom sok tanító, tanár panaszát: „Beleírtuk gyermekük ellenőrzőjébe, hogy mikor várjuk a kedves szülőket szülői értekezletre, s alig 2-3 szülő jön el, hogy halljon valamit, vagy kérdezhessen gyermeke tanulásával kapcsolatban. ” Beszéltem olyan felső tagozatban tanító tanárokkal, kik elmondták: még azt sem nézi meg a szülő, - ha nem helyben jár a gyermeke iskolában,- hogy a városban hol van, és milyen az, az iskola, ahol tanul. Úgy érzem, ezt nem lehet sem megérteni, sem elfogadni. A tanítók pedig látogassák meg tanítványaikat otthonukban, így megismerik azokat a körülményeket és hatásokat, melyek között élnek. Személyes érintkezésbe kerülve velük, megerősíthetik a hozzájuk kapcsoló kötelékeket, s jobban fogják tudni, hogy hogyan kezeljék őket.

 A kicsi gyermek is megérti, hogy miért kell neki tanulnia. Látni lehet boldog arcán, mikor ráébred arra, hogy valamely feltett kérdésre jól felel. Ha apró, kicsiny lépéseit ismeretei növelésében a tanító, vagy a szülő elismerően értékeli, akkor ez szárnyakat ad neki arra, hogy akarjon még többet tudni.

 Szép ez a meghatározás: „Minden igazi nevelés jelszava, minden igazi élet törvénye ez legyen: mindig valami jobbat felmutatni!” Meg kell, tanulják, már kicsi korban, hogy a lépcső, amelyre ráléptek, s amelyen tovább szeretnének haladni; elég meredek. Nem könnyű rajta járni. Önuralom, türelem, kitartás, akadályok legyőzése, mind, mind szükséges lesz ahhoz, hogy a lépcsőn felfelé haladjanak.

 Csak javukra válik, ha megtanulnak bátran szembeszállni az élet bajaival, s nem ápolják magukban az önsajnálatot. Az a nevelés, amely úgy fejleszti az értelmet, hogy önálló gondolkodásra bátorít, olyan erkölcsi jelentőséggel bír, amelyet csak nagyon kevésen értékelnek. A helyes és helytelen közötti különbségtevés képességével csak akkor rendelkezhetünk, ha egyénileg mindig Istenre támaszkodunk.