GYERMEKNAP-PEDAGÓGUS NAP

Kedves Olvasó!

A Gyermeknap és a Pedagógusnap örömteli nap kell legyen úgy a gyermekek, mint a felnőttek számra. A gyereknek érezni kellene, hogy ő fontos a szüleinek, a családnak. A Pedagógus napon az egész évben a tanulókért mindent megtevő tanároknak, nevelőknek érezniük kellene, hogy a szülők értékelik egész évi nehéz munkájukat.

Tehát e két „ünnep” sikeres megtartásához feltétlenül be kell kapcsolnunk a „harmadik” sorba a szülőket!! Nélkülük nem lehet boldog Gyermeknap, sem boldog Pedagógusnap.

A szülő-gyermek jó vagy rossz kapcsolata, s hasonlóan a szülő-pedagógus kapcsolata nagyon befolyásolhatja a gyermek-pedagógus kapcsolatát is.

Létszükségletünk a család, a környezet megbecsülése, de legfőképpen a szeretetre van szükségünk. Gyakran hiányzik az a meghitt, szeretetteljes családi légkör, mely szükséges a teljes emberi személyiség kibontakozásához. Az édesapa és édesanya szerepe döntő lehet az emberpalánta Istenre találásában. Szeretni úgy tanul meg, ha szeretik. Szeretném itt idézni a Brazíliából 1992-ben hozott faliképen olvasható verset. Érdemes rajta elgondolkodni:

GYERMEKI ÜZENET

Mondod, hogy én vagyok a jövő, ne hagyj a jelenben magamra.

Mondod, hogy én vagyok a remény, a béke, ne okozz békétlenséget nekem.

Ne kívánságod szerint, ünnepnapokon szeress, állandó szeretettel nevelj.

Nem arra vágyom, hogy játékszered legyek, példás szavakat, életet kérek tőled.

Munkára, jóságra, kedvességre, megbocsájtásra, tisztességre, becsületességre nevelj.

Lábamat az igazság útján vezesd.

Formád, irányítsd éltemet akkor is, ha szenvedést, szívfájdalmat okoz nékem.

KÉRLEK! Nevelj engem ma úgy, hogy holnap miattam ne kelljen sírnod.

(Ismeretlen író; portugálból fordította Bokor Katalin)

Mi az első kérése ennek a gyermeknek: „Ne hagyj a jelenben magamra.”

Ez természetesen csak úgy érhető el, ha lelkileg is, fizikailag is a baba mindig maga mellett érezheti édesanyját. Hiszen a magzatkor második felében már „hallja a hangokat, a zajokat, figyel a viselkedésekre.” Érzi, hogy nincs egyedül. Sajnos a legtöbb helyen mikor hazaérkeznek a kórházból, a kisbaba az előre gyönyörűen elkészített gyermekszobába kerül, s az eddigi boldog „közeli kapcsolatnak” szinte vége van, kivéve a szoptatás, a tisztába tevés idejére, s esetleg egy kis esti foglalkozgatásra. Pedig minden kisgyermek ágyának legalább hat éves koráig az édesanyja ágya mellett lenne a helye. Mellett, írtam, s nem az édesanyával egy ágyban! A baba érzi, hogy egyedül van, még akkor is, ha esetleg az anyuka elaltatta is. Az íriszükön nyilvánvalóan megmutatkoznak a félelemcsíkok.

A mai korban feltétlenül szükséges, hogy gyermekeik legjobb barátja az édesapa és édesanya legyen. Ha teljes bizalmát beléjük helyezheti, ez neki nagy megnyugvást jelent. De ezt csak akkor tudja elérni az anya, ha mondhatni „családi szokássá” teszik az egymás iránti őszinteséget, egyenességet. Bármilyen lelki fájdalom éri az iskolában, tudja, hogy hazaérve mindent elmondhat, meghallgatják, tanácsot kérhet, s bízhat ebben, hogy vele éreznek. A legkisebb kortól kezdve a gyermek úgy néz szüleire, mint egy biztos háttérre. Ha bármi probléma lenne is, nem kell arra gondolnia, hogy hova meneküljön, mert bízik megbocsátó szeretetükben. Fontos, hogy érezze az egymásért élés örömét, gondolataik, terveik közös egységét. Közös játékok, közös munkák, közös kirándulások, ezekre fog felnőtt korában a most még gyermek- legszívesebben emlékezni, s ekkor mindig melegség fogja átjárni a szívét.

Örömmel írhatom, vannak igazán odaadó, gyermekükért élő szülők is, - hála a jó Istennek- akik lelkileg, fizikailag mindent megtesznek gyermekeikért. Nem marad el az esti beszélgetés, ha kell a mese, és a nevelés sem, hiszen bölcs Salamon írásában olvashatjuk, hogy „a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.” (Példabeszédek 29,15.) Sokszor azt tapasztalom, hogy ma a gyermekek szüleik által „eltartva vannak” csak! – minden nevelés nélkül.

Egy óvónő mesélte nekem: A gyermeket elvitték egy orvosi vizsgálatra, Budapestre. Délután két órára már hazaérte, s az anyuka visszahozta gyermekét arra a két órára az óvodába, nem hogy örülne, hogy egész nap a gyermekével lehet, még arra a két órára is visszahozza- szinte menekülve a gyermekével való együttléttől. Kicsit meglepődtem, s azóta is nagyon sajnálom azt a kis gyermeket.

Kedves Anyukák:

„Egy gyermek sem akart megszületni, tehát minden gyermek születése előtt ezt kellene mondania a szülőknek: Gyermekem! Ha pompával nem is tudlak várni, de szeretetben bőven lesz részed! Jöjj!” a gyermeknek nincs szüksége sok dologra, csak vidám, békés, szerető otthonra.

Kedves Szülők!

Tegyék boldoggá gyermekeik napjait, hogy majd ők is erre igyekezzenek Önökkel szemben idős napjaikban.

 

 

PEDAGÓGUSNAP

„Bene doct, qui bene distinguit= Jól tanít, aki jól tud megkülönböztetni.”

Nagyon tetszik nekem ez a meghatározás. Egy nevelőnek mindig képeznie kell önmagát, hogy másokat tanítani tudjon. Módszerei nagyon jók lehetnek, ha látja melyik diákjához milyen kulcs való, melyiknek milyen képessége, vagy hiánya van. Melyiket mire kell serkenteni, vagy éppenséggel inteni. Nemcsak értelmi képességekkel, hanem széles látókörrel is kell bírnia; nemcsak nagylelkűnek, hanem nemes szívűnek is kell lennie! De legfontosabb, hogy szeresse a gyerekeket.

Gyakorlati életükben nélkülözhetetlen a tapasztalat. Rend, alaposság, pontosság, önuralom, derűs hangulat, kiegyensúlyozott vérmérséklet, önfeláldozás, feddhetetlenség, udvariasság lényeges tulajdonságok mindnyájunk számára. Csak akkor gyakorolhat maradandó pozitív befolyást, ha ő is cselekszi a jót a tanítványaival való mindennapi kapcsolatában. Állandóan magasabb teljesítményekre és jobb módszerekre törekszik. Élete folyamatos növekedés. Az ilyen tanító munkájában elevenség, felüdítő erő van, amely lelkesíti tanítványait is.

Hogy ezek túlzott elvárások a mai világban? Lehet, de ezért hivatás és nem szakma pedagógusnak lenni.

A gyerek megérzi, hogy a tanító bízik benne, és csak kevesen lesznek, akik nem akarnak majd méltónak bizonyulni a bizalomra, elismerésre.

Elnézést kérek a kedves szülőktől, de szinte megdöbbenve hallgatom sok tanító, tanár panaszát: „Beleírtuk gyermekük ellenőrzőjébe, hogy mikor várjuk a kedves szülőket szülői értekezletre, s alig két-három szülő jön el, hogy halljon valamit, vagy kérdezhessen gyermeke tanulásával kapcsolatban.”

Sok szülő- mondhatni sajnos, hogy nagyon is sok- a nevelés nagy felelősségét, az óvónőkre, a tanítókra, a tanárokra hárítaná át. Ez nagyon helytelen gondolkodás. A szülői nevelést, a szülői felelősséget senki nem tudja pótolni

Az együttműködés munkája a szülőknél kezdődik az otthon életében. Tanítsák meg gyermekeiket arra, hogy hűek legyenek Istenhez és mindenkihez, akivel kapcsolatba kerülnek életükben. Ha ilyen neveléssel küldik őket iskolába, nem lesz ok aggodalomra; támogatják majd tanítóikat, és tanulótársaiknak is példaképül, bátorításul szolgálnak. Azok a szülők, akik ilyen nevelést nyújtanak, valószínűleg nem bírálják a tanítót gyermekeik jelenlétében. Érzik, hogy gyermekeik érdeke és az iskola iránti igazságos eljárásuk megköveteli, hogy amennyire csak lehetséges, támogassák és becsüljék azt, aki megosztja velük a felelősséget.

Ha a tanítók meglátogatják tanítványaikat otthonukban, megismerhetik azokat a körülményeket és hatásokat, melyek között élnek, jobban fogják tudni, hogy hogyan kezeljék őket. Az a nevelés, amely úgy fejleszti az értelmet, hogy önálló gondolkodásra bátorít, olyan erkölcsi jelentőséggel bír, amelyet csak nagyon kevesen értékelnek. A helyes és helytelen közötti különbségtevés képességével csak akkor rendelkezhetünk, ha egyénileg mindig Istenre támaszkodunk.

Befejezésül: Minden PEDAGÓGUSNAK, aki szívvel-lélekkel végzi igen nehéz és felelősségteljes munkáját, mély tisztelet és megbecsülés jár. Tanítványaitól azért, mert egész évben fejleszteni akarta tudásukat, a szülőktől pedig azért, mert gyermekeik értelmi színvonalát igyekeztek emelni minden erejükkel.

Szüleimtől úgy tanultam, hogy tanáraink nagy tiszteletet érdemelnek, hiszen ők is az életre akarnak nevelni bennünket, s hogy ez milyen sikerrel jár, az nemcsak rajtuk, hanem saját magunkon is áll. Tehát becsüljük meg őket.

Kívánom, hogy minden szülő és minden tanuló így emlékezzen tanáraira.

Szeretettel: Feketéné Bokor Katalin